A gésákról megoszlik az emberek véleménye. Sok téveszme alakult ki róluk az évtizedek során. Mivel a témaválasztásomat nagyban befolyásolta egy számomra nagyon kedvelt film, a 2005-ben bemutatott „Egy gésa emlékiratai” című több díjat is nyert alkotás, ezért úgy döntöttem, hogy a film felépítését követve próbálom bemutatni mindazt, amit a gésákról tudni lehet.

/Figyelmeztetés! A szöveg, cselekményleírást tartalmazhat a filmről!/

A gésák(芸者), amit a szó jelentése is takar, előadóművészek. Jártasak a japán művészetek ágazataiban; az irodalom, zene, tánc, ének és beszéd terén is egyaránt. Szigorú szabályaik vannak az öltözködésükben, neveltetésükben, és viselkedésükben is. Mindennek meg van a maga hagyománya, és ezek betartását el is várják.

A film kezdetén, egy kis halászfalut látunk, ahol annak lehetünk szemtanúi amint két beteg, nyomorban élő (feltehetőleg halász) szülő, eladja két kislányát egy-egy okijának (gésaháznak). A testvéreket szétválasztják, és egy teljesen új környezetben és szabályrendszerben, egyedül, ismeretlenül kell tovább élniük még alig elkezdett életüket…

A 19. században előfordult, hogy a szegény családok rászorultak arra, hogy eladják lányukat/lányaikat egy-egy gésanegyed (hanamacsi) teaházának. (A 19. század végén, majd a második világháború után, komoly törvényeket alkottak a gésák védelmére, így nem lehetett eladni a teaházaknak kislányokat, és a maikók szüzességét sem lehetett eladni/megvásárolni. Azóta a nők, saját akaratukból lehetnek gésák.

A kis Chiyonak dolgoznia kell, tanulni, és figyelni, miközben a testvére után kutat.

A gésák tanítását, akár már 3-5 éves korban elkezdték. Először csak szolgálóként (sikomiként) dolgoznak a gésaházban. Ekkor az okija körül segítenek, és szinte minden piszkos munkát velük végeztetnek. Szolgáló idejük alatt, „figyelnek, és tanulnak.” Megfigyelhetik, miként működik egy okija, mik a rangsorok, és megtanulhatják a főbb szabályokat. A szolgálók ruházata egyszerű, szürke, a lábbelijük az utcán a zóri, ami egy lapos talpú szandál, a házban pedig tabit hordanak. A lábbelik szinte minden korosztályban ugyanolyanok. Rosszabb idő esetén magasított facipőt, a getát hordják.

Chiyo iskolába mehet!

A következő előre lépés az iskola. Itt megtanulhatják a tradicionális táncokat, énekeket, és azok előadásmódját, a hagyományos hangszerek használatát, és a költészet sokszínűségét.

Az iskola végezete előtt, minden tanulónak kell találnia egy onészant, aki mentorálja őt a későbbiekben, és megtanítja az iskolában nem tanulható tudnivalókra. Az iskola 5 évig is eltarthat.

A balsors közbeszól. Chiyo elveszti testvérét, szüleit, és mivel nagy adóságot halmozott fel akaratán kívül, abba kell hagynia az iskolát, és újra szolgálnia kell az okijában… Vége a történetnek? Nem. Később minden jóra fordul, miután Chiyo találkozik az elnökkel, és a kék szemével belopja magát a férfi szívébe, a férfi, pedig kedvességével belopja magát Chiyo szívébe…

Chiyo a találkozó után, elszalad a templomba, és imádkozik. Imádkozik, hogy gésa lehessen és hogy az elnök és ő, egyszer, valamikor, együtt lehessen…

…Több év múltán megjelenik egy váratlan vendég az okijában, és felkarolja Chiyot, hogy gésa lehessen. Sok lemaradást kell behozniuk, de a lány szorgalmas, és elszánt!

…A sok gyakorlás meghozza gyümölcsét! Chiyonak sikerül a táncvizsga! Most már megmutathatja magát!

Az iskola lezárása, egy táncvizsga keretében zajlik le, ezek után minaraiként nevezik a gésanövendékeket. Egy minarai általában egy adott teaházban dolgozik, ahol az okászantól („anya”-a teaház tulajdonosa) tanul. Itt megfigyelheti, eltanulhatja a beszélgetés és játékok technikáját, melyeket az iskolában nem tanítanak. A minarai szint körübelül 1 hónapig tart. (Napjainkban minden képzési szint rövidebb ideig tart, illetve egyszerűsítettebb.) A minaraik a gésák díjának a harmadát keresik, eljárnak mentorukkal teaházakba, és szórakoztatják a vendégeket. Itt még főként figyelők, és nem vesznek részt olyan aktívan a szórakoztatásban, mint egy gyakorlott gésa.

A minaraik kimonója a legjobban megmunkált az összes gésa képzési szint közül, ami azt a célt szolgálja, hogy beszélgethessenek róla. Élénk színekkel, és különböző mintákkal van tele.

Nem könnyű maikónak lenni! Sok szenvedéssel jár. A cipő, a ruha, a smink, a hajviselet, az alvás. Egyik sem kellemes dolog… de, az elnökért mindez megéri!

Miután ez a képzési szint is véget ért, a maiko elnevezést kapják. Ez a képzési szint évekig tarthat, akár még az iskolánál is hosszabb ideig. A maiko jelentése, „táncoló gyermek”, vagy hangjoku „fél ékszer”, ami arra utal, hogy fele annyit keresnek, mint a gyakorlott gésák.

A maikók öltözéke jól megtervezett, figyelemfelkeltő hatású. Egy maiko kimonója 12-15 rétegnyi, és a nehéz, lógó övön (obi) kívül, a kimonó ujja (furi) is mélyen lelóg. Egy kimonó elkészítése 2-3 évig tart, a festéstől és hímzéstől függően. Kimonójuk túldíszített, és egy hasonlóan túlzó öv is társul hozzá. Az obi mindig világosabb, és élénkebb színű, mint a kimonó. A ruházat színe, mintázata, és stílusa változó. Függ az időjárástól, és az eseményektől. Zordabb időkben, combközépig érő, kézzel festett, selyemmel bélelt kabátot (haori) hordanak bélelt kimonójukon. A maiko alsókimonója (nagadzsiban) piros színű, fehér mintákkal. A kimonó gallérja pedig főként piros, fehér, ezüst, vagy arannyal hímzett.

 Nem gondolta volna még Chiyo sem, hogy még a járást is újra kell tanulnia…

A maikók cipője különbözik a többitől, ők egy speciális facipőt, az okobót viselik.

A sminkelés szertartása…

A maikók a sminkelésükben is eltérnek a többi szinttől. A tradicionális smink, a maiko legjellemzőbb vonása. Sokkal különlegesebb maszkot festenek, mint akár a tapasztalt gésák. A tapasztaltabbak, a maikók teljes sminkjét már csak különleges előadás esetén használják.

A maikók hagyományos sminkje a vastag fehér alapsmink, piros rúzzsal valamint a szem és a szemöldök, piros és fekete színnel való kihúzása. (Eleinte a fehér alapozást ólom hozzáadásával készítették, de a 19. században kiderült az ólom mérgező hatása a bőrre, mivel szörnyű bőr és hátproblémák alakultak ki az idősebb gésáknál. Ezért rizsporra cserélték az alapozót. A fehér smink eredete vitatott. Egyes feltevések szerint abból az időből ered, amikor japán utazók tértek vissza Európából, és „sápadt arcú” szépségekről meséltek. Mások szerint Kínából ered, és a palota hölgyei vették át a szokást. Figyelembe véve, hogy a fehér smink használata Japán történelmében a Heian-korig datálható, amikor Japánra jelentős hatással volt a kínai kultúra, ez utóbbi magyarázat valőszínűbbnek tűnik. /Forrás:wikipedia/)

A smink felvitele, ahhoz, hogy tökéletes legyen, sok időt, és türelmet igényel. Nehéz, és szigorú szabályokat követel. Mindenképpen öltözés előtt kell a sminket elkészíteni, nehogy szétkenődjön, vagy összefogja a kimonót.

Először viasszal, vagy olajjal alapozzák a bőrt, hogy megtartsa a rizsport. Majd ezután a vízzel krémszerűvé összekevert rizsport ecsettel viszik fel az arcra, és a tarkóra. Lentről felfelé haladnak a festéssel. A fehér sminknek be kell fednie az arcot, a nyakat, és a mellkast, egy V-t vagy W-t formáló 2 vagy 3 terület kivételével a tarkón, hogy kiemelhessék ezt a tradicionálisan erotikus részt. A festést, a hajvonal mellett is kihagyják, hogy egy maszk illúzióját kelthesse a smink. Miután mindez elkészült, szivacs segítségével eltávolítják a felesleges anyagot, és eloszlatják a bőrön az alapot.

Ezután jön a szem és a szemöldök, amit a hagyományok szerint korábban faszénnel rajzoltak meg. (Ma már ők is modern kozmetikai szerekkel sminkelnek.) A szemöldökre és a szemekre vékony, fekete smink kerül, a maikóknak pedig még plusz piros szín is kerülhet a szem köré.

Az ajkakat kis ecsettel festik, a színezőanyag kis pálca formájában van, melyet vízben oldanak fel, majd kristálycukrot adnak hozzá, hogy az ajkak csillogjanak. Ritkán festi ki egy gésa mindkét ajkát teljesen, ahogyan nyugaton szokás, mivel a fehér szín optikailag más hatást kelt, míg a teljes színezés túl nagynak mutatja a szájat. Az alsó ajkat ezért csak részben festik be, a felsőajak a maiko első évében fehér marad, később azt is színezik. Az újonnan beavatott gésák csak a felső ajkaikat festik be teljesen. A legtöbb gésa csak a felső ajkát színezi teljesen, az alsón pedig csak egy hajlított sávot, ami nem követi az ajak vonalát. A gésák az alsó ajak körberajzolásával egy virágbimbó illúzióját keltik.

Azok a maikók, akik tanulásuk utolsó szintjén állnak, egy rövid időre fogukat feketére festik. (Ez a gyakorlat általános volt Japánban a férjes asszonyok között, illetve korábban a császári palotában, de csak néhány negyedben és családban maradt meg a szokás. Míg a nyugatiak számára ez kellemetlen látványnak tűnhet, ez is részben a megfelelő optikai hatást szolgálja: a fehér smink mellett a fogak sárgának tűnnek, így feketére festésükkel a fogak mintha eltűnnének a nyitott szájban. Ez a hatás persze csak bizonyos távolságból érhető el…)

Egy maikó az első három évben szinte állandóan ezt a sminket viseli. Eleinte sminkjében segédkezik az onészan, vagy az okászan, később már magának készíti.

„Nem  tudok így aludni!”

A gésáknak képzésük része, hogy egy kis támasztékkal (makura) a nyakuk alatt kell aludniuk párnák helyett, így tökéletes maradhat a hajuk. A szokás betartása miatt mentoruk rizst szór a támaszték köré. Így ha a gésa feje alvás közben legurul róla, a rizs beleragad a hajában lévő rögzítőanyagokba. Ezután a gésának újra át kell esnie azon a fárasztó procedúrán, amíg haját újra, gondosan beállítják. Ha ez nem így működne, egy gésa haját minden héten vagy még gyakrabban kéne újraalkotni…

(A gésák hajviselete sokat változott a történelem során. A múltban általános szokás volt, hogy a nők, kiengedve hordták a hajukat. Később a 17. században a feltűzött haj lett a jellemző. Ekkor alakult ki a simada hajstílus. Ez a hajstílus egyfajta tradicionális konty volt, melyet a tapasztalt gésák viseltek, később aztán ez kiterjedt a tanuló gésákra is.)

A modern gésák főként parókát használnak, de a maikók az eredeti hajukat viselik, ezért már idejében el kell kezdeniük hosszúra növeszteni hajukat.

A haj karbantartásához, minden esetben képzett hajmester szükséges, (A tradicionális fodrászat mára már kihaló művészet) A haj évtizedeken át tartó szobrászata, kopaszodást idézhet elő a sok kellemetlenség mellett, ezért szoktak át parókára a mai kor gésái.

A maikók általában az uivata és a momovare konty típust hordtják, amik díszített, vagy valamit mintázó kontyok.

„-A mai naptól úgy szólítanak majd, hogy: Sayuri.”

„-Amikor Mamehától megkaptam az új nevemet, éreztem, hogy a kis Chiyo, eltűnik egy tűzpiros ajkú, fehér álarc mögött. Immár, maiko voltam. Azaz, gésa jelölt. Ettől kezdve, azt hajtogattam magamban, ha teát készítek, ha szakét töltök, amikor táncolok, vagy megkötöm az obimat, azt az elnökért teszem. Míg rám nem talál. Míg az övé nem leszek…”

A maikó követi mentorát (onészan) minden programjára, és megtanulja tőle amit csak lehet. Az onészan tanítása létfontosságú. Ő tanítja meg maikóját mindenre, a hanamacsi életéről, a tea felszolgálásának megfelelő menetéről, általános témákról beszélgetni, stb. Az onészan segít abban is, hogy mi lesz egy maiko új gésaneve, mely erdeti nevéhez kapcsolódik.

Sayuri „reklámozása”.

Amikor egy lány eléri  a 20-22 éves kort, előléptetik érett gésává, az erikae ceremónia keretében. Ekkor kifordítják kimonója gallérját, a gallér fehérre változik. Ez 2-5 maikóként vagy hangjokuként eltöltött év után történhet, attól függően, hány éves korában mutatkozott be. Ettől kezdve teljes díjat kap idejéért, és visszavonulásáig gésa marad.

Az erikae ceremnóniát, a mizuage ceremónia után tartják meg. A mizuage ceremónián a maikók esnek át, egy bizonyos kor elérése után. Mindenkinek túl kell esnie rajta, hogy teljes jogú gésává válhasson. (Az Edo-kor idején a kurtizánok e ceremóniáját egy pártfogó támogatta, akik rendelkeztek azzal a joggal, hogy pártfogoltjuk szüzességét elvegyék. Ez a gyakorlat 1959-ben illegálissá vált.) A mizuage-pártfogó feladatának elvégzése után semmi további kapcsolatba nem kerülhetett a nővel. A mizuage ceremónia nem számított prostitúciónak a gésák részéről. A férfiak arra áldoztak hatalmas összegeket, hogy egy-egy új gésalány szüzességét(mizuage) elvehessék. A pénz, amit egy maiko kapott érte, nagyon nagy összeg volt, és a gésaként való bemutatkozás anyagi fedezeteként használták fel.

Sayuri rekordot döntött!!! Ő a legünnepeltebb gésa egész Miakóban. Ráadásul ő lesz az ocsaja örököse is!  De a magánélete?

Azok a gésák, akik a házasságot választják, visszavonulnak szakmájuktól. A visszavonult gésáknak bár nem tiltott, hogy beszéljenek életükről a külvilágnak, de íratlan szabály, hogy nem beszélnek a múltról. Halálukig megőrzik a titkot.

Hagyomány volt a múltban, hogy a gésáknak volt egy pártfogójuk, a danna. A danna általában egy gazdag férfi volt - akár nős is -, aki a gésák tradíciók szerinti képzésének hatalmas költségeit állta. Ez mai napig előfordul, de ritka. A gésa és dannája, akár szerelmi kapcsolatban is lehettek egymással, de a kapcsolat sosem a danna anyagi támogatásáért cserébe alakult ki. A hagyományok és értékek egy ilyen kapcsolatban komplikáltak, és meg nem értettek, még a japánok között sem. Miközben tény, hogy egy gésa szabadon hozhat létre személyes kapcsolatot férfiakkal, akikkel munkája során találkozik, de az ilyen kapcsolatot óvatosan kell megválasztani, és vélhetően nem alkalmi kapcsolat lesz. Egy hanamacsi nagyon zárt közösség, és egy gésa nem veheti könnyelműen a jó hírét.

„A gésa nem választhat dannát. Ez éppen fordítva történik.”

A gazdag férfiak akik dannák voltak, sok pénzt fizettek azért, hogy személyes figyelmet kapjanak egy gésától. A gésák nem mehettek férjhez, így lehetett dannájuk, aki költségeiket fedezte.

Egy hivatásos gésa nem szerződik le pénzért nyújtott szexuális szolgáltatásra vendégekkel. Céljuk a vendég szórakoztatása, amit tánccal, versekkel, zenei játékkal vagy könnyed beszélgetéssel teszik. A gésák programjába beletartozhat a flört és a játékos célozgatások, azonban a vendégek tudják, hogy ennél többet nem is várhatnak. Japánban a férfiakat olyan illúzióval szórakoztatják, ami sosem valósul meg.

Háború van. Elzárva a külvilágtól, hírek nélkül, csak  a háborús borzadalmakról kapni egy-egy információ foszlányát. Már a múlt is olyan homályosnak tűnik… Egyáltalán igaz volt?

A második világháború után feltűntek a „gésa lányok”, akik olyan japán nők voltak, akik prostituálként dolgoztak Japán szövetségi megszállásának idején. Szinte kizárólag amerikai katonákat szolgáltak ki, akik az országban állomásoztak. Ezek az amerikaiak beszéltek ezekről a nőkről tévesen „geesha lányokként”. Az elírás sok nyugati esetben általános volt. Ezt a zavart mélyítette az a tény, hogy ezek a nők is kimonóban jártak és utánozták a maikók kinézetét. Az amerikaiak nem ismerték a japán kultúrát, így nem tudhatták a különbséget a gésák és eme jelmezes prostituáltak között. Végül a „geesha lány” kifejezés általános szóhasználat maradt a japán prostituáltakra vagy az éjszakai életben dolgozó nőkre, beleértve a bárban dolgozó és az utcai prostituáltakat is.

A kutatók szerint a „geesha lányok” nagyban felelősek azért a nyugati téveszméért, hogy minden gésa prostituált.

A háború lerombolta a gésák hagyományainak értékét, megbecsülését, és már szinte mindenki gésának mondhatja magát. De Sayuri kap még egy esélyt. Újraépíthető az, ami már porig van rombolva?

A modern gésák még napjainkban is a tradicionális gésaházakban, az okijákban élnek főként a tanulóidejük alatt. A tapasztalt gésák elég sikeresek lehetnek, hogy a független életet választhassák. Az elegáns, magas szintű kultúrával rendelkező világot, melynek részei a gésák, karjúkainak nevezik („a virág és fűzfa világ”).

Azok a fiatal nők, akik gésák szeretnének lenni, gyakran a középiskola vagy főiskola elvégzése után kezdik el tanulóéveiket, sokan pedig még később, felnőttkorukban. A gésák ma is megtanulnak az olyan hagyományos hangszereken játszani, mint a samiszen, asakuhacsi (bambuszfuvola), a dobok, illetve megtanulják a tradicionális énekeket, táncokat előadni, valamint a teaszertartást, irodalmat, költészetet.

A gésák megfigyelésével, illetve a gésaház tulajdonosának szolgálatával a tanulók képzetté válnak a vendégekkel való bánásmód és a hagyományok terén, beleértve kimonójuk kiválasztását és viselését. A kimonó egy földig érő selyemköntös, melyre bonyolult mintázatot hímeztek és melyet övvel együtt viselnek.

Kiotó az a hely, ahol a gésák hagyománya a legerősebb napjainkban is, főként Gion Kóbuban. Ennek a negyednek a gésáit geikónak nevezik. Tokió hasonlóképp ismert gésanegyedei Simbasi, Aszakusza és Kagurazaka.

A modern japán gésákat és maikókat ritkán láthatjuk a hanamacsin kívül. Az 1920-as években több mint 80 000 gésa élt Japánban, ma már sokkal kevesebben vannak. A pontos számuk ismeretlen a kívülállók előtt, de 1000–2000 közé tehető, főként Atami város központjában. Ott általános dolog az is, hogy a turisták fizetnek azért, hogy felöltözhessenek maikóként. Lomha gazdaság, csökkenő érdeklődés a tradicionális művészetek iránt, a „virág és fűzfa” zártkörű világa és egy gésa szolgálatainak magas ára mind hozzájárul eme tradíciók hanyatlásához.

Gésákat gyakran hívnak meg bankettekre, összejövetelekre, jellemzően ocsajákba, vagyis teaházakba, illetve tradicionális japán éttermekbe (rjótei). Idejüket úgy mérik, amíg egy füstölő leég. Ezt szenkódainak nevezik („füstölődíj”) vagy gjokudainak („ékszerdíj”). Kiotóban az ohana vagy hanadai kifejezéseket használják, melynek jelentése: „virágdíj”. A vendégek a gésaegyesület irodájában (kenban) kötik meg az egyezséget, ahol minden gésa napirendjét, programját nyilvántartják, és így megjelölhetik az időpontokat a szórakoztatásra és a tanulásra is.

Annak a nőnek, aki belép a gésa-közösségbe, nem kell maikóként kezdenie, gésaként is indíthatja karrierjét. Máskülönben általában egy éves képzés szükséges, mielőtt akár maikóként, akár gésaként bemutatkozhat. Huszonegy éves kor fölött egy nő már túl idős ahhoz, hogy maiko legyen, ezért a közösségbe való belépéssel egy időben gésává válik. Azonban azok, akik végigmennek a maikók tanulási folyamatán, nagyobb tekintélyt kapnak a későbbiekben.

„A szív, lassú halállal hal meg. Egyenként hullajtja el a reményeit, akár a fa a leveleit. Mígnem egy szép nap…elfogynak. Nincs remény. Nem maradt semmi. Kifesti az arcát csak azért, hogy elrejtse. A szeme, akár a víz mélye. Egy gésának nem lehetnek vágyai. Egy gésának nem lehetnek érzései. A gésa, a lebegő világ művésze. Táncol, énekel, szórakoztat. Megtesz bármit amit kérsz. A többit, homály fedi. A többi, titok.”

Egy gésa megjelenése folyamatosan változik pályája során. A kislányostól, a jól megtervezett maikó-öltözetén át az idősebb, tapasztalt gésák sötétebb tónusú ruházatáig. A gésává válás után kb. 3 év után a sminket jóval egyszerűbbé változtatják. Ennek oka, hogy ekkorra már éretté válnak, és az egyszerűbb stílus jobban megmutatja természetes szépséget. Hivatalos alkalmakra az érett gésák is a fehér sminket használják, harmincéves kor fölött, pedig már csak a különleges táncok előadásakor.

Az idősebb gésák öltözetén visszafogottabb mintázat van, obijuk egyszerűbb csomóval megkötött. A geikók piros, vagy rózsaszín alsókimonót hordanak.

Egy sikeres okija jellemzője, hogy gésája egy kimonót csak egyetlen alkalommal vesz fel, ezzel mutatva, hogy a gazdag okija raktárszám rendelkezik kimonókkal.

„Nem mondhatjuk a napnak, hogy süss többet, vagy az esőnek, hogy ess kevesebbet! Egy férfinak egy gésa csupán félig lehet a felesége. Mi az éjszaka asszonyai vagyunk. De mégis. Megtapasztalni a kedvességet annyi rosszindulat után, átélni, hogy egy kislánynak, aki bátrabb volt mint hitte, az imái végül meghallgatásra leltek, hát nem nevezhető ez boldogságnak? Végtére is… ezek nem egy császárnő, vagy királynő emlékiratai…ezek másféle emlékiratok!”

Sayurinak teljesült a kívánsága, és szép éveket tölthetett együtt az elnökkel. De mire idejutott a történelem, hogy ezt megtehették, sok mindenen kellett keresztül menniük a gésáknak… és ez, most nem a kis Chiyoval kezdődött… nézzünk egy kis rövid összefoglalást a Sayuri előtti időkről:

A gésák a 17. század kurtizánjaiból alakultak ki, tökéletességig fejlesztve a szórakoztatás művészetét. A fiatal nők kezdetben kényszerből, később kizárólag szabad akaratukból kerültek be a gésaközösségekbe, ahol hosszú tanulóéveket töltöttek azzal, hogy megfeleljenek a velük szemben támasztott követelményeknek. A 18. századra már törvények védték a gésákat, népszerűségük rohamosan nőtt. Bár napjainkra számuk jelentősen lecsökkent, külsejük, viselkedésük korábban is, ma is elkápráztatja a vendégeiket.

A gésák eredete nem annyira régi keletű, mint azt a legtöbb ember gondolná. A Heian-korban (794–1185), már a gésák megjelenése előtt voltak olyan nők akik művészként dolgoztak, gésaként csak később kezdték őket nevezni. 1589-ben Tojotomi Hidejosi elrendelte, hogy Kiotó környékén egy negyedet – melyet fallal vettek körül – kifejezetten a gyönyörök számára különítsenek el. Ez volt Simabara. A negyed fő tevékenysége a művészetek élvezete, az italozás és a luxusszínvonalú prostitúció volt. A kurtizánok (oiran) drága prostituáltak voltak és vonzották a gazdag vendégeket. Több művész is dolgozott a negyedben akik zenével, tánccal, költészettel szórakoztatták a vendégeket. Hosszú időn át ezek a művészek férfiak voltak, őket nevezték először gésának.

Mint a japán kultúra legtöbb eleme, a kurtizánok világa is meglehetősen bonyolult volt. Minden férfinak aki együtt kívánt lenni egy oirannal, nehéz rituálékat, szokásokat kellett betartania, és csak a nagyon gazdag és nemes férfiak tehették ezt meg. Emiatt több teaház (ocsaja) jött létre Simabarán kívül is, néhányukban olcsóbb prostitúciót kínáltak. Azonban néhány nő a táncot és a zenét tökélyre fejlesztette, ők lettek az odorikók („táncoló lányok”). Hamar nagy népszerűségre tettek szert, majd felvették a gésa elnevezést. 1700 körül a női gésák már sokkal népszerűbbek voltak, mint a férfiak, néhány évvel később pedig majdnem minden gésa nő volt.

Az állam törvényeket hozott, miszerint a gésák számára tiltott a prostitúció, csak a szórakoztatásra kaptak engedélyt. Ezen törvények egyike kimondta, hogy övüket (obi) kimonójuk hátulján kell megkötniük, ami megnehezítette annak levételét. Hajviseletüket, sminkjüket, ruházatukat szintén egyszerűbben kellett kialakítaniuk, mint az oiranoké volt, mert a gésáknak a szépségüket kellett megjeleníteniük a művészetükben, nem pedig a testüket. A rendelet nagy vitákat eredményezett. Néhány hivatalos személy úgy vélte, a prostituáltaknak és gésáknak csak a munkamódszere eltérő, ám ugyanazért a célért, a fizetett szexért dolgoznak, és hogy minden prostituáltat a továbbiakban gésának kellene nevezni. Végül a kormány úgy határozott, határt von a két csoport közé, mondván, a gésák jóval kifinomultabbak, és nem kellene őket a „prostituált” kifejezéssel bemocskolni. A gésák hamarosan az oiranok népszerűségét is felülmúlták, így 1750-re az oiranok el is tűntek. Ezután újabb gésanegyedek, azaz hanamacsik jöttek létre Kiotóban és más városokban.

A gésákat összetévesztik az Edo-kor magas szintű kurtizánjaival, az oiranokkal, melyekből a gésák továbbfejlődtek. A gésákhoz hasonlóan az oiranokra is a gondosan elkészített hajviselet és fehér smink volt jellemző, de ők ruhájuk elején kötötték meg az övet. Az általános hit szerint azért, mert így könnyebb volt azt levenni, bár Liza Dalby antropológus szerint csak azért, mert abban a korban ez volt a gyakorlat a férjezett nők esetében.

A gésák olyan fürdővárosokban is dolgoznak, mint Atami, őket onszen gésáknak nevezik. Az onszen gésák rossz hírnévre tettek szert a városukban dolgozó prostituáltak nagy számának köszönhetően, akik gésaként árulják magukat. Ehhez hozzájárultak azok a rosszindulatú hírek is, hogy táncszokásaik közé tartozik, hogy kimonójuk alját a tánc során egyre magasabbra és magasabbra emelik fel. Ezekkel az „egy éjszakás gésákkal” ellentétben az igazi onszen gésák valójában kiváló táncosok és zenészek. Azonban Maszuda Sajo, aki onszen gésaként dolgozott a Nagano prefektúrában, önéletrajzában beismeri, hogy a múltban nagy nyomás nehezedett rájuk, hogy fizetett szexuális szolgáltatásokba is belemenjenek.

A görög kultúrában hasonló szerepük volt a hetéráknak, akik művelt társként és prostituáltként töltöttek be szerepet az ősi görögtársadalomban. A hetérák független, és gyakran befolyásos nők voltak, akikkel szemben követelmény volt az egyedi, jellegzetes öltözet és az adófizetés is. Szintén a gésákhoz, vagy még inkább az oiranokhoz hasonló tanult szórakoztató hölgyek és egyben prostituáltak voltak a korai babiloni nadituk, valamint a koreai kisaengek (vagy gisaeng, magyarul kinjo).

A gésákról a teljes igazság rejtély marad, és ez így is van jól. Ettől izgalmas a történelmük. Ezzel a pár információval egy kis betekintést nyerhettünk a világukba…

Hogy ezt a világot ki értékeli pozitívnak, vagy negatívnak? Mindenkire rá van bízva a döntés! De egy biztos. Ők is csak emberek.